A hang

Egy nem is annyira ritka autoimmun betegségem van, mely nem gyógyítható, viszont rendszeres orvosi ellenőrzés és megfelelő életmód mellett vígan lehet vele élni. Hogyan derült ki? Változatlan életvitel, vagyis rendszeres sport és (saját magam által készített) egészséges ételek mellett hízni kezdtem.

Mivel korábbi sportmúltamból adódóan éreztem, hogy itt valami nincs rendben, nem nyugtattak meg családom és barátaim „jaj, ne akarj mindig versenyformát magadnak” megjegyzései sem, felkerestem egy endokrinológust, ha megállapította, hogy van nekem Simó. Simó, azaz hashimoto thyreoiditis. (Simóról írtam már itt.)

Mivel nem szeretnék betegségtudattal élni, volt még egy-két kérdésem Simóval kapcsolatban, amelyeket meg kell válaszolnom ahhoz, hogy tényleg össze tudjak barátkozni vele. A dackorszak lezárulta után tehát neki láttam ezekre választ keresni – első lépésben felkerestem egy radiológust, akivel pajzsmirigy ultrahangot végeztettem.

Szerettem volna tudni, hogy Simó eddigi munkálkodása milyen eredménnyel járt, milyen állapotban van a pajzsmirigyem, DKP-m (drága kicsi pillangóm). Ezt a vizsgálatot nem az orvosom javasolta, önszántamból mentem el. A radiológus azt mondta, nagyon jól tettem – amúgy persze hogy ezt mondja, hiszem ismét egy öt számjegyű összegtől szabadítottak meg.

Az ultrahang kb. ugyanúgy zajlott, mint bármilyen más ultrahang – a nyakamat bekenték valami szagtalan, de zselés állagából adódóan mégis eléggé gusztustalan anyaggal, majd az ultrahangot fel-le, jobbra-balra mozgatva mérte fel a Doktornő, hogy mi a helyzet. Nagyon sok számot mondott, melyek a pajzsmirigyem méretére vonatkoztak – meg egy mondatot, ami mellbe vágott, de meg azért nem igazán lepett. Ez a mondat pedig így hangzott: „Kedves, ugye tudja, hogy ez a pajzsmirigy probléma magánál nem most kezdődött?”. Én meg csak néztem, lányos zavaromban még a zselés valamit is majdnem elfelejtettem letörölni. Nem szóltam, de csak annyit tudtam volna mondani: „Nem, nem tudtam, de sejtettem.” Megpróbáltam megkérdezni a Doktornőt, hogy mégis ő mikorra datálja Simó érkezését – ezt a kérdésemet azonban elhárította, azt mondta, hogy ő csak egy radiológus, a kérdésemre az endokrinológusom fog tudni választ adni.

Első hallásra tehát nem tudtam meg semmit – de tulajdonképpen mégis. Annyi biztos, hogy Simó nem most érkezett. Az, hogy az elmúlt három és fél évben mind az étkezésemre, mind a mozgásra odafigyeltem, biztos vagyok benne, hogy segített Simó féken tartásában. Bele sem merek gondolni, mi minden bajom lehetne, ha nem így alakul az életem.

Mi ebből a tanulság számomra? Annak érdekében, hogy a relatív tünetmentes állapotomat fenntarthassam, számos, az én szervezetemre káros élelmiszer fogyasztásáról lemondok, cukor-, tej-, tejtermék- valamint gluténfogyasztásomat önként minimálisra csökkentem. Nem, ez nem egyszerű, de ahogy a Sing Sing zenekar anno megírta:

„Hidd el, hogy van erőd!

Hidd el, hogy van jövőd!

Nem adhatod fel, van még időd!

Valamiben hinni kell!

Próbáld meg újra,

Próbáld meg másképp!

Valamiben hinni kell!

Próbáld meg még egyszer,

A reményt soha ne add fel!”