Lépésről lépésre

Közhely: sokat halljuk és olvassuk, de csak ritkábban alkalmazzuk azt a gondolatot, hogy bármilyen változtatásba is kezdünk, legyünk fokozatosak. Miért nem tudunk fokozatosak lenni? Miért is nem gondolunk egyáltalán erre?

Valahogy vannak olyan témák, ahol nem érezzük a fokozatosság szükségességét és természetesen vannak olyan témák, ahol teljesen evidens, hogy nem kezdünk gyakorlatilag a skála másik végével. Nézzük például a futást. Én személy szerint még nem találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta volna, hogy elkezdek futni, és benevezek a jövő heti maratonra. Ez egy olyan dolog, ahol zsigereinkben érezzük ennek a fizikai teljesítményét. Tudjuk, hogy erre komolyabb edzés, rákészültség nélkül nem vagyunk képesek, ezért elsőként inkább 5-10 km-ekkel szoktunk próbálkozni.

Sok más esetben viszont, mivel úgy gondoljuk, hogy kész példát követünk, igazából egyik napról a másikra átállhatunk, és drasztikus változtatásokat eszközölhetünk. Sokszor ez igaz a testmozgás egyéb területein az edzésben, és nagyon sokszor tapasztaljuk ezt az étkezés terén is. Legtöbbször az a probléma, hogy a kész mintát követjük, de azt hogy honnan indultunk, igazából fel sem mérjük.

Kardiózni? De mikor?

Engedjetek meg egy személyes példát! Nekem, aki úgy gondolom, nem biztos, hogy indokolt lett volna ez a fajta fokozatosság, én mégis a fokozatosság elvét követtem a következő esetben, azt is természetesen elárulom, hogy miért: Legutóbbi pajzsmirigy konzultációm alkalmával az orvosom felhívta a figyelmet arra, hogy nagyon szuper, hogy a súlyzós edzéseim száma heti három, és valóban szép fejlődési íve van a teljesítményemnek, de ő úgy gondolja, hogy pajzsmirigy betegként, Simóval (Ki az a Simó? A válaszért kattint ide) a legjobb az, hogy ha kardiózni is elkezdek. Ő igazából azt javasolta nekem, hogy legalább heti két-három alkalommal kardió edzést is végezzek.

Végiggondoltam, hogy ezt mégis hogyan lehetne kivitelezni, és higgyétek el, tehát heti három súlyzós edzés mellé még heti háromszor elmenni futni, az én jelenlegi életvitelemben azért nehezen kivitelezhető. Viszont kapóra jött a kis lépcsőző gépem, ami egy ideje már az otthoni sportfelszerelés részét adja, és rájöttem, hogy a legpraktikusabb az, hogy ha reggel, éhgyomorra lépcsőzéssel kezdem a napjaimat.

Úgy gondolom, hogy bizonyos szintű kondícióval azért rendelkezem, mégis fokozatosan kezdtem. Az első héten minden reggel felkelés után 10 percet lépegettem. Következő héten 15-öt, utána 20-at, majd 25-öt. Tehát négy hét alatt eljutottam arra a napi 25 perces lépcsőzésre, ami egyébként most is a napi adagom.

Miért tettem mindezt? Most képzeljétek el azt, hogy amikor reggel fölkelsz, és 25 percig, egy igazából borzasztóan egyszerű szerkezeten, gyakorlatilag a sarokba befordítva lépegetsz. A csipa még gyakorlatilag a szemedben, borzasztóan unalmas. Ha viszont én ezt úgy kezdtem volna, hogy rögtön az első héten már napi 25 perccel, egészen biztosan a harmadik napon azt mondom, hogy ez baromság, ennek így semmi értelme, és más megoldás után nézek. Így viszont fokozatosan a napi rutinom részévé vált, megtanultam azt az időt is hasznosan eltölteni, hiszen a mozgás annyira rutinszerű, hogy nem követel igazából különösebb odafigyelést, és amellett számos dolgot el tudok olvasni mondjuk ez alatt az idő alatt. Kialakult a rutin, kialakult a napi rutinnak ez a része, és ma már teljesen természetes, hogy felkelek, és 25 percet a lépcsőzőn töltök.

Nézz szembe a mostani helyzettel

Ugyanígy ajánlanám mindenkinek, hogy még mielőtt bármilyen diétába kezd, bármilyen drasztikus változtatást az étkezésében, nézze meg egyáltalán hol tart. Nézze meg egyáltalán hol tart, és hogyha eddig nagyjából napi 3000 kilokalóriát fogyasztott, akkor ne holnaptól alkalmazza az 1200 kilokalóriát, mert több kárt okoz ezzel, mint előnyt. És higgyétek el, valóban a szervezetünk alapvetően tudna alkalmazkodni, viszont az elménk az, ami ilyen esetben sokszor cserbenhagy minket. A plusz szenvedéseket egész egyszerűen nem fogjuk tudni feldolgozni, és sokszor nem is a diéta ténye maga, illetve a csökkentett kalóriamennyiség, hanem a tiltakozás az, ami ahhoz vezet, hogy sikertelenek leszünk, és feladjuk. A fokozatosság lehet akár a sikerünk kulcsa.

Persze ahhoz, hogy tudjuk, hogy honnan indulunk, szükség van egyfajta önismeretre, legalábbis az önmagunkkal való szembenézésre, és az önmagunkkal való őszinteségre. Legyen szó a fizikai állóképességünkről, legyen szó arról, hogy akkor mit is eszek egy nap folyamán, amikor ezeket a kérdéseket föltesszük, sajnos hajlamosak vagyunk arra, hogy magunkat is becsapva, nem őszintén válaszolva egy olyan képben gondolkozzunk, ami nem valós. Vagyis a kiindulást önmagunkkal őszintén szembenézve fel kell mérni, és hát ez bizony nem mindig könnyű, de higgyétek el, hogy igen hasznos.